.

---

 

Milyen családban nevelkedtél, melyek voltakazok az alapvetõ élmények, amelyek motiváltak apapi hivatás választására?– Úgy gondolom, szép gyerekkorom volt, denem volt teljesen rendezett. Édesapám egészpici koromban elhagyott minket, késõbb aztán,már jó tizenéves koromban édesanyám újraférjhez ment, így nevelõapám lett. Anyai nagy-anyám volt az, aki velünk lakott mindvégig, éstulajdonképpen irányította a családi életet. Õvégezte az otthoni feladatokat. Ez bizony a há-ború ideje volt. Amikor az elsõ osztályt végez-tem, lebombázták a házunkat, mindent újra kikellett alakítani.Hol laktatok?– Szegeden, az Alsóvárosban. A város legelsõszõnyegbombázásakor rombolták le a házunkat,s így kerültem a belvárosi részre. Kicsiny gyer-mekkoromtól kezdve pap vagy orvos akartamlenni, és ez egyre inkább a papság felé hajlott.Emlékszel-e arra, hogyan élt benned ez a von-zás? A pap és az orvos is emberekkel foglalkozik,mindkettõ segítõ is tulajdonképpen.– Ez nagyon érdekes dolog, mert az elsõ nagy„segítés” tulajdonképpen nem annyira az em-berek felé irányított. A bombázás elõtt volt egyhatalmas üres terület mellettünk, ahol a csor-dás, tehát a tehénpásztor háza volt. Szinte reg-geltõl estig nála voltam, összebarátkoztunk. Él-veztem, ahogy a kutyák terelték az állatokat, ésmagam is segítettem ebben-abban. Kicsiny gyermekkoromtól kezdve ministrál-tam is. A bombázások után, már nagyobbacskakoromtól szinte az egész életem a szegedi sze-mináriumhoz kapcsolódott. A nyári szünetbenportás voltam tizennégy-tizenöt éves koromtól,a szeged-alsóvárosi templomban pedig fõmi-nistráns voltam, nagyon sok gyerek között. Ne-héz idõ volt, nem kell mondani, ez a negyvenesévek vége, ötvenes évek eleje. Az ötvenes évek-ben a szegedi püspöki helynöknek is ministrál-tam a püspöki palotában. Eléggé benne voltamaz egyház életében. Abban az idõben nagyonelkötelezett, jó plébánosom volt. Történelmiszempontból sokféleképpen ítélik meg az akko-ri papokat, de én csak úgy tudok rá emlékezni,mint igazán elkötelezett emberre. Lehetõségetteremtett sok-sok beszélgetésre, sétálásra, ami-kor is a jövõt tervezgethettük.Mi volt vonzó egy fiatalember számára a papipályában?– Akkor nyilván egészen mást láttunk vonzó-nak, mint ma. Érdekes, számomra soha nem atekintély volt a vonzó, vagy a pap, aki ott áll azoltárnál, hanem a mindennapi életben tevékeny-Közös utak, személyes érlelõdés369EMBERTÁRS2013 / 4.Nem kitüntetésekre vágyakoztamBeszélgetés Ackermann Kálmánnal2013. október 8-án, hetvenhat éves korában elhunyt Ackermann Kálmánatya, aki számos szolgálatihely után harmincöt éven át volt Pilisszentkereszt plébánosa. Papi élete részének tekintette és ekkéntfolytatta hosszú idõn keresztül a nehéz helyzetben lévõk, köztük a szenvedélybetegséggel küzdõ embe-rek segítését. Az alábbi életútinterjú közlésével idézzük fel a sokak által a befogadó szeretet példája-ként megismert lelkipásztor alakját.

Közös utak, személyes érlelõdéskedõ ember. Kevés pap volt, és nagyon nagy föl-adatok voltak az egyházban. A plébánosom az el-sõ perctõl kezdve, amikor már használható vol-tam arra, hogy irodában üljek vagy ügyeket intéz-zek, már bevont, így teljesen a gyakorlati életbenkellett végeznem a munkámat. Itt szembesül-tem azzal, hogy papnak lenni nem csak azt jelen-ti, hogy az ember elvonul a szobájába imádkoz-ni. Nem csak azt jelenti, hogy az oltárnál misé-zik, és mindenki figyel, fölnéz rá. Fontos volt azis, hogy nagy példaképeket ismerhettem. Az elsõévekben a szegedi szeminárium vezetõi jezsuitaatyák voltak. Még élt páter Hunya Dániel,aki apapi lelkiségnek igazán nagy mestere volt. Látniõt betegségében, késõbb az utódját, MagyarKárolyatyát is súlyos betegségében, ugyanakkormély elkötelezettségükben, mindezek nagyonnagy hatással voltak rám. Nem szépíteni akaroma hivatásomat vagy a gondolkodásomat, de in-kább ezek fogtak meg, mint a külsõségek. Hozzákell tennem, hogy az elsõ perctõl kezdve ferencesszerzetesként gondoltam el a papságomat.Alsóvároson ferencesek voltak?– Igen. A ferences rendben viszont tanítanikellett volna, ehhez viszont nem éreztem iga-zán vonzást. Ezért maradt a világi papság.Alelkiség azért mind a mai napig fontos szá-modra, ugye?– A ferences lelkiséget próbáltam megõrizni,nem biztos, hogy teljes sikerrel. Nem volt köny-nyû feladatom, mert látszatra ellentmondásokközött kellett készülnöm a hivatásomra. Min-dennap ministráltam, a templomban a plébá-nosom mellett mindenféle szolgálatot láttamel. Édesanyám akkor kiemelt kádernek számí-tott, pártvonalon is föladatai voltak. Nem voltmagas beosztásban, de a fõnökei, munkatársaimindenképpen szerettek volna lebeszélni apapságra készülésrõl, a papságról. Ez közvetlenül a hivatásod választása elõtt volt?– Ez az érettségire való készülés idején volt.Egy évet ki is hagytam, nem mentem azonnalkispapnak érettségi után. Szerették volna,hogy végezzek tanári vagy könyvtárosi szakot.Nekem következetesen a papi pálya maradt acélom. Ezt végül is tudomásul vették a szüle-im, és 1956-ban elkezdhettem a tanulmányai-mat.’56-ban kezdted a szemináriumot?– Igen. Pár hét után már ki is nyírtak. Szeret-ném hangsúlyozni, hogy nem vagyok ’56-osmártír, hiszen még a forradalom elõtt kinyírtaka szemináriumból.Mit jelentett ez a „kinyírás”?– Eltanácsoltak, pedig akkor már ott voltam aszegedi papi életben, valamint nap mint nap aszemináriumban is megfordultam. Egyesekévekig mindent megtettek, hogy akadályt gör-dítsenek a hivatásom elé.El is kellett hagynod a szemináriumot?– Igen, de én ragaszkodtam a papsághoz. Az’56-os forradalmi események egy légoltalmiképzésen értek Alsógödön. Egy kis ideig Men-dén is sekrestyéskedtem. A következõ évben aSzékesfehérvári egyházmegye kispapjakéntfolytattam az életemet. Ez azt jelenti, elölrõl kellett kezdened a tanul-mányaidat?– Teljesen elölrõl, hiszen Szegeden csak párhétig voltam a szeminárium lakója. Senkit nemszeretnék elmarasztalni mindezekért. Ma márpontosan tudni lehet, mi is történt a háttérben.Az elöljárók és én is vétlenek voltunk. Mindeze-kért a kellemetlenségekért már régen megbo-csátottam. 370EMBERTÁRS2013 / 4.

371EMBERTÁRS2013 / 4.Közös utak, személyes érlelõdésHogy teltek a fehérvári évek? Mik hatottak rád?– A gyõri szemináriumba küldött Shvoy Lajospüspök úr. Gyõrben is utolért a névtelen táma-dás, de ott már az elöljárók, illetve a fehérváripüspök úr már egyszerûen nem törõdtek vele. Apüspök ismerte minden mozzanatát, hiszen on-nan is forgatókönyv szerint történt volna a ki-hozatalom. A cél az volt, hogy ne legyek pap.Gyõrben hat évet tanultam, nagyon jól érez-tem magam a szemináriumban. Más volt mégaz a világ... Sokan voltunk kispapok, több mintszázan. A tanulmányaimban is próbáltam meg-találni magam. Megint csak nehéz idõk voltak,hiszen ez az ’58 és ’64 közötti idõszak. Ennekellenére soha nem éreztem azt, hogy föl kelleneadni. Ma is azt mondom, és negyven évvel ez-elõtt is azt mondtam, nem bánom, hogy küzde-nem kellett egy kicsit.A„forgatókönyvszerûen ismétlõdõ támadások”pappá szentelésed után is ismétlõdtek?– Akkor már nem. Fontos megjegyezni, hogyezek nem állami támadások voltak. Mivel a szé-kesfehérvári püspök nem foglalkozott a külön-bözõ névtelen feljelentésekkel, elcsitult ez a tá-madássorozat. Papságom idején soha nem érez-tem, hogy újrakezdõdne.Hol volt az elsõ állomáshelyed?– 1964-ben Adonyba kerültem. Nagyon jóplébános mellé, ahol a kántor is pap volt, egyidõs, nagyon neves ember, aki természetgyó-gyász is volt. Sokszor jöttek hozzá különféle ké-résekkel betegek, köztük jelentõs személyiségekis. A plébánosom is migrénes fájdalmakkal küz-dött. Körülöttem pedig lassan kialakult egy ko-moly ifjúsági bázis. Ezért kaptam is néha bizo-nyos feddéseket, de nem kellett mártírrá vál-nom. Szép volt a káplánságom.Következõ állomáshelyemen, Dunaújváros-ban négy és fél évig voltam káplán. Papi életemegyik legszebb ideje talán ide köt. Egyrészt mégfiatal voltam, másrészt olyan plébánosom volt,aki teret adott mindenféle munkához. Érdekeltvolt békepapi vonalon, mint akkor sokan...Elvégre egy szocialista nagyvárosról volt szó... – Ahol csak tudta, védte a papjait. Nagyon jóléreztem ott magam. Akkor még csak az Ófalu-ban volt templom. Akik ott és akkor templom-ba jártak, azok tényleg komolyan vették a ke-reszténységüket. Munkám során itt kezdett elõ-ször kialakulni a kapcsolatom egy kórházzal.Elég nehéz volt, hiszen akkor még engedély kel-lett, hogy az ember bemenjen egy-egy beteg-hez. Voltak kellemetlenségeim is, elõfordult,hogy nem engedtek be. Gyakran az orvosok kér-tek bocsánatot a kellemetlen helyzetekért. Ké-sõbb bármilyen idõpontban, ha jelzést kaptam,mehettem, nemegyszer maguk a nõvérek hívtakbeteghez. Idõvel kialakult, hogy már nem is ra-gaszkodtak az engedélyekhez.Kik jártak Dunaújvárosban templomba? – Egyrészt elég sokan jártak az eredetiDunapentelérõl. Másrészt sokan voltak, akik fi-atalon odakerültek dolgozni, vagy vidékrõl köl-töztek a városba, és velük jöttek a szüleik is. Ér-telmiségiek is voltak szép számmal, orvos, mû-szaki értelmiségiek és vezetõ emberek is a Vas-mûbõl. Nem lehet azt mondani, hogy ott féle-lem uralkodott volna. Akik templomba jártak,azok nagyon komolyan vették a hitüket. A diák-misék vasárnap délután négykor voltak. A gye-rekekkel együtt a szülõk is jöttek, mise után pe-dig lementek sétálni a Duna-partra.Akórházra szeretnék visszatérni: ezzel minthavalamiféle irányultság kezdene megjelenni a pá-lyádon. A pap mint segítõ, a pap mint kórházilelkész. Milyen papi élményeid, tapasztalataidvoltak a kórházban?– Semmiképpen nem szeretném azt monda-ni, hogy úgy csináltam a kórházi lelkipásztorko-

Közös utak, személyes érlelõdés372EMBERTÁRS2013 / 4.dást, ahogy azt most elvárják. Semmiképpennem szeretném úgy beállítani magam, minthateljesen elkötelezõdtem volna ennek. Mindenesetben nagyon szívesen mentem, ha hívtak, ésa kórteremben esetleg mást is megszólítottam.Volt egy nagyon nagy élményem. Egy meggyõ-zõdésesnek tûnõ baloldali, aki diszkréten hátatfordított a látogatásaim alkalmával, néhány napmúlva hívatott. Ez a hölgy rákban halt meg. Énis temethettem el. Úgy éreztem, hogy abban az idõben – és ezmár a hetvenes évek – nem igazán volt korlátjaannak a munkának, amit szerettem volna vé-gezni. Biztos, hogy nagy lehetõségeket hagy-tam ki.Milyen lehetõségeket? – Ezt nem csak ildomosságból mondom, biz-tosan maradtak ki lehetõségek... Talán kevésvolt az idõm, jobban kellett volna családokat lá-togatni, vagy az emberekkel kapcsolatot terem-teni, kis közösségeket kialakítani. Bázisközösségeket?– Ez akkor még nem volt annyira divat – bo-csánat a kifejezésért –, de az idõm is nagyon-nagyon kevés volt. Hitoktatás akkor csak a plé-bánián volt. Emlékszem egy jellemzõ esetre:beiratkozáskor rögtön jelenteni kellett a létszá-mot a megyének, hogy milyen változás van. Va-lamelyik évben az egyik orvosnak a második fiais beíratott hittanos lett. Így már két gyerek lettbeírva, tehát százszázalékos növekedésrõl szólta jelentés. A mai napig is tartom a kapcsolatotorvosokkal, akik akkor a kórházban dolgoztak.Nagyon sok közös kérdésünk van, amit még mais meg-megvitatunk.Szomorúan lehet tapasztalni, hogy még senkinem dolgozta fel a szenvedélybetegek magyaror-szági segítésének történetét. A hatvanas, hetve-nes, nyolcvanas években számtalan olyan nagyegyéniség volt, aki szenvedélybetegekkel, alkoho-listákkal foglalkozott. Hirtelenjében, úgymond asemmibõl elõtûnt a hajléktalanok problémája is.Többen az õ segítésükben is nagyon fontos alapo-zó munkát végeztek. Mi már segítõként ismertükmeg egymást az alkoholprobléma és a hajlékta-lanság terén. Dunaújvárosi papi élményeid, ta-pasztalataid hogyan vezettek el a szociális érzé-kenység felé? Hogyan váltál segítõvé?– Dunaújvárosi éveimmel kapcsolatban mégnem beszélhetek arról, hogy alkoholfüggõkkelfoglalkoztam volna. Ott is elõfordult már, hogyproblémás családokkal vagy emberekkel kellettbeszélgetnem, vagy orvos és beteg között kellettközvetítenem, de ez még nem volt tudatosanvállalt tevékenység. Arról nem is beszélve, hogyazért a hetvenes évek elején hivatalosan errõlnem is lehetett hangosan beszélni. Talán Pilis-szentkeresztre kerülésemtõl beszélhetünk tuda-tosságról. Dunaújváros után Pilisszentkereszt volt a kö-vetkezõ állomásod?– Nem, Dunaújvárosról Bicskére kerültem.Ott már jobban kezdett foglalkoztatni a segí-tés kérdése az állami gondozott gyerekek kap-csán. Azt tapasztaltam, hogy egy-egy szülõi lá-togatáskor, havonta egyszer kiöntõdik a szere-tet, de utána egy hónapig megint semmi kap-csolat... Ebbe a kérdésbe nem folytam bele,csak egyre inkább láttam, érzékeltem, és egyrejobban zavart. Amikor Pilisszentkeresztre kerültem, márkapcsolatban álltam az Országos PszichiátriaiIntézet egyik orvosával. Magam is többször vit-tem oda beteget, elsõsorban alkoholproblémásembereket.Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?– Úgy, hogy magam is pszichiáteri segítségreszorultam. Nem szenvedélybetegség miatt, ha-nem nekem is voltak zavaraim. Nyugtalanság,feszültségek voltak bennem. Nem szenvedély-betegség és nem is a hivatásom okozta, viszont

373EMBERTÁRS2013 / 4.Közös utak, személyes érlelõdéstámogatásra szorultam. A mai napig is érzem éstudom, hogy kerestem és megtaláltam az em-beremet (vö. Jn 5,1–18).Ez jelentõs személyes tapasztalat volt.– Magam is megtaláltam az emberemet. Újramondom, nem szépíteni szeretném. Azok közétartozom, akik nem azért kezdtek alkoholbete-gekkel foglalkozni, mert maguk is megjárták en-nek a betegségnek a bugyrait. Egyáltalán nem.De nekem is megvoltak a magam harcai, belsõfeszültségei. A hivatásomért következetesenmeg kellett küzdenem.Volt-e szemed és szíved az alkoholproblémásemberekre?– Volt segítségem. Hozzám került egy fiatal-ember, aki élete végéig velem volt, és neki isvoltak alkoholproblémái. Testközelbõl éreztemmeg, mit jelent az, hogy valakinek meg kellharcolnia, meg kell küzdenie az alkohollal, afüggõséggel. Ez a kapcsolat inkább a siker, minta tragédia felé mutatott. Több olyan orvossaltalálkoztam a Hárshegyen, akik már nemcsakbeszéltek, hanem tettek is az alkoholizmusmint társadalmi probléma megoldásáért. Egyi-kõjük azt kérte tõlem, nevezzek meg egy párolyan papot, akihez bizalommal delegálhatjákmindazokat a betegeket, akiknek a gyógyulásá-hoz vallási kérdések tisztázása, lelkivezetésük isfontos lenne.Mikor kaptad ezt a kérést? – Ez a hetvenes évek végén történt. Némigyötrelmet okozott nekem ez a kérés... Hány papot tudtál felsorolni? – Négy-öt ember elérhetõségét és fogadó-készségét tudtam megadni. Nem nagyon tud-hattunk egymásról. A szemináriumi oktatássorán nem kaptunk semmi olyan információtvagy tudást, ami erre képesített volna bennün-ket...Szomorú tapasztalat, hogy még mindig nincsilyen képzés.– Errõl meglehetõsen sokat beszéltünk, mostis elég sokan beszélnek. Azt gondolom, amíg eza kérdés nem jut el legalább egy kollokviumiszintig, vagy legalább egy féléves képzésig, nemlehet mit tenni. A mi idõnkben volt az úgyne-vezett medicina pastoralis,csak hát az másrólszólt. Néhány kezdeményezésrõl tudok, de aszenvedélybetegség témájának már a papképzésrészeként kellene szerepelnie.Szerinted milyen témáknak kellene megjelenni-ük ebben a tantárgyban?– Ezen régóta gondolkodom, és minél többetgondolkodom, minél inkább elõrehaladunk azidõben, egyre inkább szélesedik ennek a képze-letbeli tantárgynak a tematikája. Mindenkép-pen kellene beszélnünk arról, hogy alapvetõ eg-zisztenciális problémák befolyásolják híveinkéletét. Mindezek hatnak az egyházközség életé-re, a családok életére és az egyének viselkedésé-re. Ezekre a problémákra föl kellene készíteni apapságot. A szenvedélybetegségeket pedig neáltalános megállapításokkal intézzük el, hogy„ez iszik”, „ez meg drogozik”, az alkoholistánpedig úgysem lehet segíteni...Nagyon gyakran megítéljük, elítéljük az alko-holistát?– Úgy gondolom, igen. Természetesen az, aki– vagy valamelyik családtagja – érintett, inkábbvédi önmagát. De ha már másról van szó, akkoráltalánosít, bírál, közhelyeket ismétel. Ezek kö-zül az egyik leggyakoribb: aki iszik, az nemmegbízható. A közhelyes gondolkodással is ten-ni kellene valamit. Ezen a bizonyos képzésen azalkoholizmussal vagy a kábítószer-függõséggel

Közös utak, személyes érlelõdés374EMBERTÁRS2013 / 4.mint betegséggel is foglalkoznunk kellene. Énnem képeztem magam fõiskolai vagy egyetemiszinten ezen a téren, de hát sokat tanulmányoz-tam a témát, meg benne voltam a gyakorlati se-gítésben. Kiskovácsiban létrehoztak egy alko-holosztályt, Takácsfõorvos úr idejében, ott igengyakran megfordultam.Mégiscsak képezted magad a segítõi kapcso-lataidban. Olyan nagyszerû emberekkel kerül-hettél közvetlen munkakapcsolatba, akik ezt aproblémát már vállalták, akár mint orvosok,akár mint pszichológusok, késõbb pedig mintaddiktológusok.– Õszintén mondom, nekem sok gondot oko-zott, hogy egyesek hívõkre és nem hívõkre osz-tották a gyógyító embereket és a segítséget ké-rõket is. Honnan tudhatná egy nem hívõ, hogymilyen problémái vannak egy hívõ szenvedély-betegnek? Ez is egyfajta elõítéletes hozzáállásvolt, ami zavart engem. Van még egy fontostény. Akik a hetvenes, nyolcvanas években pszi-chiáterként, orvosként szenvedélybetegséggelfoglalkoztak, ezen a téren szintén nem kaptakoktatást, ahogy a papság sem.Õk is a saját szakállukra kezdtek hozzá?– Természetesen. Így kerültem össze olyanok-kal, akik ugyan nem voltak keresztények, nemvoltak hívõk, de elkötelezett emberek voltak. Ésígy kerültem össze aztán olyan orvosokkal, akik-rõl nyilvánvalóan tudtam, hogy ateista ideológi-ai nevelésben részesültek, de a kapcsolatunk-ban nem a neveltetésük, hanem orvosi mivol-tuk, a tudásuk, a betegért való elkötelezettsé-gük volt a domináns.Ezekben a nagyon fontos kapcsolatokban mittudtál adni, és mit kaptál tõlük? – A bizalom volt a legfontosabb elem. Havolt egy problémás ügyem, akkor tudtam, ki-hez fordulhatok bizalommal, vagy kihez irá-nyíthatom a szenvedélybetegeket. Mostaná-ban is gyakran kapok olyan telefonhívást, ami-kor azt kérdezik, hol van egyházi vagy katoli-kus szemléletben gyógyító hely. Húsz évvel ez-elõtt is ugyanezt kérdezték, csak akkor nyilvánnem tudtam fél percben választ adni, de aztmertem mondani, hogy én megkeresném eztmeg ezt az embert. Biztos voltam benne, hogylelkiismeretesen gyógyít, mindent megtesz abetegekért. Viszont ez fordítva is mûködött.Ha mondjuk valláserkölcsi vagy hitbeli szem-pontból kellett segítség valakinek, bizalommalfordulhattak hozzám. Ebbõl az együttmunkál-kodásból alakult ki a Józan Élet Szövetség, ígykezdõdött a szociális munka során tapasztal-ható összefogás is.Hiszen te mindig ott voltál.– Így kezdõdött a hajléktalanság problémájá-nak vállalása is, amely ugyanakkor késõbb nagycsalódást okozott nekem. Amikor az egész elin-dult, csak egy pár embernek az igazán bensõ-bõl indított kezdeményezése volt. A hajlékta-lanság problémája sajnos mind a mai napigmegoldatlan.Van egy idõnként hallható, eléggé elítélõ kifeje-zés, miszerint hajléktalanipar alakult ki.– Én még ezt így nem fogalmaztam meg ma-gamnak. Nem hiszem, hogy okos és bölcs volnatõlem, ha csak kritikai észrevételeket mondanékezen a téren. Biztos, hogy sok lépés történt, dea felgyorsult világban föl kell tenni a kérdést: miváltozott? Igen, elõbbre ment a világ az intéz-ményrendszer kialakításában, most már nemegy pár ember elkötelezettségérõl van szó, ha-nem szociális munkások százai dolgoznak.Meglehetõsen meghatott az a hajléktalanok ré-szérõl megnyilvánuló nagy tisztelet, amikor je-len voltam papi civilben a Keleti vagy a Déli pá-lyaudvar kiürítésénél. A Déli pályaudvarnálNagy Bandó Andrásés Kozma Imreatya jelenlé-te nagyon fontos volt, és úgy éreztem, nekem isott kell lennem.

375EMBERTÁRS2013 / 4.Közös utak, személyes érlelõdésMit tudtál tenni egy ilyen helyzetben?– Némi biztonságot jelentett ezeknek az em-bereknek, hogy neves személyiségek, papok iskiállnak az ügyükért. Megint a kapcsolatok je-lentõségét kell hangsúlyoznom. A Budaörs mel-letti volt honvédségi területet, a barakkokat át-adták hajléktalanoknak. Ez volt az elsõ nagy in-tézményesült válasz a hajléktalanság problémá-jára. Ott is sok minden múlt a kapcsolatokon, aszervezésen. Erre sokan már nem is emlékeznek. – Erre szinte már senki sem emlékszik, pedignagyon fontos kezdeményezés volt. Azóta mármegszûnt, a barakkokat is lebontották. Egyélettársi kapcsolatban lévõ pár a gyermeke szü-letését várta, egy lányanya szintén. A törvényekalapján a születendõ gyermekek nem marad-hattak a barakkokban. Ez a német egyesítésidõszaka volt. Kozma Imre atyánál volt két al-kalmas faház, amelynek a megszerzése enyhí-tette volna ezt a problémát. Nem sok pénz kel-lett mindehhez, bár abban az idõben azértelég nehéznek tûnt százezer forint elõkerítésea semmibõl. A jezsuiták templomában SzentRitánálimádkoztam, a lehetetlennek tûnõhelyzetekben sokan fordulnak hozzá. Utána ki-hallgatást kértem a jezsuiták akkori provinciáli-sától, Morlin Imreatyától. Abban a pillanatbanmegvolt a pénz a két faházra. Sajnos, amikormegszûntek a barakkok, a faházak is eltûntek...Ezt a történetet csak azért meséltem el, hogyfelmutassam: bizalom, hit, imádság is kellett azakkori szociális munkához. Mindig találtamolyan papokat, akik ezt fontosnak tartották. Nem sokkal késõbb beválasztottak a SzociálisTanácsba. Itt már a pályázatok elbírálásában isrészt vettél.– Nem volt könnyû dolog, mert tulajdonkép-pen ekkor kezdõdött annak lehetõsége, hogypályázatok elnyerésével némi segítséget kapja-nak egyházi vagy egyéb közösségek, különbözõegyesületek, alapítványok, szövetségek. Bizonyaz elsõ idõben eléggé veszélyesnek tûnt ez a fel-adat. Voltak, akik azt gondolták, csak õk jogo-sultak támogatásra, voltak ügyeskedõk is. Az ak-kori minisztérium által összehozott kuratóriumtisztességesen dolgozott.Már a rendszerváltás után vagyunk?– Természetesen. A Szociális Tanács kifeje-zetten Antall Józsefkérésére jött létre. SurjánLászlóvolt akkor a miniszter. Összehívták az ak-kor mûködõ egyesületeket, alapítványokat, szö-vetségeket, nagyokat, kicsiket egyaránt, és de-mokratikus feltételek között ezekbõl alakultmeg a Szociális Tanács. Különbözõ szekciókmûködtek, én a szociális szekcióba kerültem,sõt évekig a vezetõje voltam. Mindig gyötört,hogy egy nappal késõbb vagyunk, mint kellene.Kullogunk a probléma után?– Voltak ötletek, csak éppen azokat már teg-nap kellett volna megvalósítani! Ebben az idõ-szakban papi problémák felé is vitt az érdeklõ-désem, a papi alkoholfüggés felé.Ez a hivatáson belül újabb hivatásnak tûnik.Errõl a problémáról sokáig nem is beszéltünk, ta-butéma volt. Lehet, hogy még most is az?– Sajnos most is tabutéma. Beszélnek már er-rõl a kérdésrõl, de amikor konkrét formában je-lentkezik, inkább hallgatás és tehetetlenség öve-zi. Nem is tudnám igazán megmondani, hogyankezdõdött. Talán megint csak a kapcsolatok és abizalom voltak fontosak. Az egyik püspök kérttõlem segítséget a papja miatt, majd egy másikpüspök is... Milyen formában jelentkeztek a problémák?Lehet-e problématípusokról beszélni a papi pályaés az alkoholizmus viszonya kapcsán?

Közös utak, személyes érlelõdés376EMBERTÁRS2013 / 4.– Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy apap is ember. Másrészt a szociális körülmények-bõl is fakadhat számos megoldatlannak tûnõgond. Túlságosan magára hagyott, magányos apapság. Igen gyakori, hogy egy plébánián nincsközösség és nincs közös asztal. Az asztalközös-séget nagyon fontosnak tartom, nemcsak a há-zasok, de a papok esetében is. A szeminárium-ban az én idõmben még egy pohár alkoholt istilos volt inni. Ellenõrizték?– Igen, hogyne. Leszámítva azokat az igazánnagy ünnepeket, amikor az ebédhez adtak egypohár bort a kispapoknak, nem szabadott alko-holt fogyasztani. Késõbb ez a szigor a szeminá-riumban is teljesen átalakult. Amikor aztán azember kikerül a papi életbe, ki ellenõrzi? Vagyha a káplán esetleg ilyen kérdésekkel találjaszemben magát, mondjuk a fõnöke vagy a társaproblémájaként, mihez kezdjen vele? Hol van adiszkréció határa? Hallgatni kell, vagy segíteni?Megint visszatérek oda, hogy nem kaptunk er-rõl semmilyen útmutatást, oktatást. Egyre többkispap és pap fordult hozzám bizalommal alko-holproblémával, a sajátjával vagy azzal, amely-lyel kénytelen volt szembesülni. Így felmerültaz a kérdés, hogy hivatalosan, intézményesen iskellene foglalkozni ezzel a témával. A MagyarKaritász a kilencvenes években vállalta a szen-vedélybetegségek intézményes segítését a RÉV-ambulanciákon keresztül. Új szemlélet is meg-jelent, a segítésben is egyre fontosabbá vált ahivatás mellett a végzettség. Ennek ellenére azegyházban nagyon sokan magányosan, egyedülküzdenek tovább.Szabó Jánosatya neve lassan feledésbe megy,mûködésérõl legendák keringenek. Õt még LékaiLászlóbíboros két dologgal bízta meg: az egyikfeladat a kábítószeresekkel való törõdés, rehabili-táció elindítása volt, a másik pedig a papi alko-holizmussal kapcsolatban valamifajta intézmé-nyes megoldás keresése. – Igen, a második dolog nem sikerült Jánosatyának. Sok minden oka volt ennek. Az elsõ-ben pedig mintegy legendaként nézünk rá,ugyanakkor lehet lelkiismereti nyugtalanságunkis. A temetésén, a búcsúztatásoknál döbben-tünk rá többen, hogy tulajdonképpen kit vesz-tettünk el. Annak ellenére, hogy közösség vettekörül, magányosan kellett küzdenie. Számára isfontos volt mentõ munkájában a kapcsolatokkiépítése, tartása, amelyekért egyesek gyanúsanszemlélték munkáját.Nagyon fontos, hogy a szenvedélybetegségekkapcsán, függetlenül attól, hogy kábítószer-prob-lémáról vagy alkoholizmusról beszélünk, nemtudjuk kikerülni az elõítéletességet. Nem tudjukkikerülni a stigmatizációt. Nemcsak az kap stig-mát, aki szenvedélybeteg, hanem az is, aki velükfoglalkozik.– A kiskovácsi kórházzal kialakult intenzívkapcsolatom idején egy kulcsosházban, amely aplébániához tartozik, hetvenkét órás intenzívfoglalkozásokat tartottunk csoportoknak az al-kohol és a drog témájáról. Megrázó élményemvolt, amikor az egyik függõ résztvevõ azt fejte-gette, hogy õ inkább akar egy-két évet élni jól,mámorban, mint sokat józanul. Egy éven belülel is temettük ezt a fiatalt. Nehéz elfogadni ésmegérteni a gondolkodásmódjukat, játszmái-kat. Enélkül viszont nem történhet változás azéletükben. Rengeteg feszültség keletkezett a segítés in-tézményesülése folytán is. Talán nem voltameléggé alkalmazkodó, szerettem a magam tem-pójában a magam útját járni. A különféle meg-közelítések közötti ellentétek felszámolására,közvetítésre nem tartottam magam elég alkal-masnak.Ezt a magányos utat, az elkötelezõdést kitünte-tésekkel is elismerték. Hogy gondolsz ezekre?– Különösebben azért nem ismerték el, deezt nem fájdalommal mondom. Az egyházonbelül alkalmanként már voltak hivatalos meg-

377EMBERTÁRS2013 / 4.Közös utak, személyes érlelõdésbeszélések, találkozók a szociális problémák, aszenvedélybetegségek kapcsán. Az egyik évbenpéldául Nyíregyházán volt egy drogproblémá-val foglalkozó találkozó, Keresztes Szilárdpüs-pök úr szervezésében. Az egyik bolognai inté-zetbõl hívott elõadótól, egy monsignorétólpont én kaptam igen kemény szavakat. Akkoraz Országos Lelkipásztori Intézetet (OLI) kép-viseltem. A monsignore az OLI-nak címezte akritikáját, mondván: ennek az intézménynek aföladata, hogy fölhívja a püspökök figyelmétarra, hogy a drog komoly kérdés, súlyos problé-ma Magyarországon...Egyházi téren nem kaptál elismerést.– Ez nem probléma. Amikor a papi alkoho-lizmus kérdésével már a püspöki kar is foglal-kozott, akkor Paskaibíboros úr engem kértmeg, hogy képviseljem a esztergom–budapestiegyházmegyét. Bekapcsolódhattam az intéz-ményesülés elõkészítõ tárgyalásaiba, a GuestHouse modellmagyarországi adaptálásába, deazért úgy éreztem, mégis egyedül maradtam.Nem kitüntetésekre vágyakoztam. Azt, amitGönczelnök úrtól kaptam, egyrészt a szociálismunkában kifejtett tevékenységemért, más-részt pedig a nemzetiségekkel kapcsolatosmunkámért ítélték oda.Mindezen tevékenységeid helyszíne elsõsorbanPilisszentkereszt.– Igen. A közelében található a pilisi ciszterapátság is. Ennek sorsa, elhagyatottsága, a mû-emlék védelme a másik terület, amely a szenve-délybetegség mellett foglalkoztatott. Ezen a té-ren viszont több elismerést is kaptam. Leg-utóbb a Parlamentben, s több évvel ezelõttugyanezért a tevékenységért a Nemzeti Múze-umban is. Az elismerések esetlegesek, ambiva-lens érzések társulnak hozzájuk. Fontosabbvisszajelzések számomra az új szakmai, segítõkezdeményezések, amelyeknek megálmodásá-ban, elõkészítésében részt vehettem. Hogyan látod ezeket a kezdeményezéseket? Tar-tasz-e velük kapcsolatot? Beteljesült-e valami,amit te is szerettél volna?– Ott voltam a Leányváron meginduló Hiva-tásõrzõ Ház vajúdásánál, szülésénél, elõkészíté-sénél. A nemzetközi kapcsolatok építésébõl iskivettem a részem, valamint a Guest HouseAlapítvány munkájából is. Ennek ellenére úgyérzem, ez már nem egészen az én világom.Öröm számomra, hogy egyre több pap fejezi beprogramját a házban, helyt állnak, folyamato-san tartják a kapcsolatot az intézménnyel. Tu-dok olyanokról is, akik visszaestek, talán már új-ra irányíthatók Leányvárra. Annak is örülök,hogy egyéb kezdeményezések is vannak. Van egyszombathelyi évfolyamtársam, akinek az öccsealkoholfüggõkkel foglalkozik. E pap megint csakteljesen magányos farkas, akit ezerféleképpenítélnek meg. Sokszor inkább azt éreztem, fél-tem õt. Az egész plébániát hajlékká alakítottaát, természetesen a betegekkel együtt élt. Mostúgy tudom, más beosztást fog kapni, kórházlel-kész lesz. Remélem, azért megmarad a kapcso-lata a szenvedélybetegekkel.Mit tudnál mondani a mostani magányos far-kasoknak? Most is sokan vannak az egyházban,akik valamilyen problémára érzékennyé válnak,akár személyes, akár közvetett érintettségük, akárcsak az érzékenységük következtében.– Ez tényleg nehéz kérdés. Ne haragudj, erreteljesen egyértelmû választ nem tudok adni,úgy gondolom, mindig szükség lesz ilyen magá-nyos farkasokra is.Õk az úttörõk?– Bizonyos értelemben úttörõk, akik egy ügy-re figyelnek fel, amit aztán megpróbálnak kép-viselni. Ugyanakkor tény, hogy vannak egyregazdagodó intézményi lehetõségek. Azt taná-csolnám ezeknek a magányos farkasoknak, hogytartsák a kapcsolatot az intézményekkel. Úgy

Közös utak, személyes érlelõdés378EMBERTÁRS2013 / 4.gondolom, nagyon fontos volna, hogy a papokújra és újra, egyre többet beszélgessenek errõl akérdésrõl. Nemcsak a tanulmányaik kapcsán, ateológián, hanem késõbb is. Hívjanak meg olyantanúságtevõket, akik akár a munkájukban vagyérintettségük folytán hitelesek. A városmisszió-ban is rejlenek komoly lehetõségek. Nem föltét-lenül vagyok híve az örök képzésnek, tovább-képzésnek, de ezekre is szükség van. A papnak ma lelkipásztornak kell lennie, de alelkipásztor nem mentes ezektõl a problémák-tól, sem a saját, sem a kollégái, sem a hívõk éle-tébe

 

Oldal: RÓLAM
PILISSZENTKERESZT SZENT KERESZT PLÉBÁNIA SOHA NEM FELEJTÜNK - © 2008 - 2023 - szentkereszt.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat