PILISSZENTKERESZT SZENT KERESZT PLÉBÁNIA SOHA NEM FELEJTÜNK

PILISSZENTKERESZT FŐ U 6. TELEFON: 06-26-347-619 Memories Ackermann Kálmán

maklar_welkome.gif.



 

Milyen családban nevelkedtél, melyek voltak azok az alapvetõ élmények, amelyek motiváltak a papi hivatás választására?– Úgy gondolom, szép gyerekkorom volt, de nem volt teljesen rendezett. Édesapám egész pici koromban elhagyott minket, késõbb aztán,már jó tizenéves koromban édesanyám újra férjhez ment, így nevelõapám lett. Anyai nagy-anyám volt az, aki velünk lakott mindvégig, és tulajdonképpen irányította a családi életet. Õ végezte az otthoni feladatokat. Ez bizony a háború ideje volt. Amikor az elsõ osztályt végeztem, lebombázták a házunkat, mindent újra ki kellett alakítani.Hol laktatok?– Szegeden, az Alsóvárosban. A város legelsõ szõnyegbombázásakor rombolták le a házunkat,s így kerültem a belvárosi részre. Kicsiny gyermekkoromtól kezdve pap vagy orvos akartam lenni, és ez egyre inkább a papság felé hajlott.Emlékszel e arra, hogyan élt benned ez a vonzás? A pap és az orvos is emberekkel foglalkozik,mindkettõ segítõ is tulajdonképpen.– Ez nagyon érdekes dolog, mert az elsõ nagy„segítés” tulajdonképpen nem annyira az emberek felé irányított. A bombázás elõtt volt egyhatalmas üres terület mellettünk, ahol a csordás, tehát a tehénpásztor háza volt. Szinte reggeltõl estig nála voltam, összebarátkoztunk. Élveztem, ahogy a kutyák terelték az állatokat, és magam is segítettem ebben-abban. Kicsiny gyermekkoromtól kezdve ministráltam is. A bombázások után, már nagyobbacska koromtól szinte az egész életem a szegedi szemináriumhoz kapcsolódott. A nyári szünetben portás voltam tizennégy-tizenöt éves koromtól,a szeged-alsóvárosi templomban pedig fõministráns voltam, nagyon sok gyerek között. Nehéz idõ volt, nem kell mondani, ez a negyvenesévek vége, ötvenes évek eleje. Az ötvenes években a szegedi püspöki helynöknek is ministráltam a püspöki palotában. Eléggé benne voltamaz egyház életében. Abban az idõben nagyonelkötelezett, jó plébánosom volt. Történelmi szempontból sokféleképpen ítélik meg az akkori papokat, de én csak úgy tudok rá emlékezni,mint igazán elkötelezett emberre. Lehetõséget teremtett soksok beszélgetésre, sétálásra, amikor is a jövõt tervezgethettük.Mi volt vonzó egy fiatalember számára a papipályában?– Akkor nyilván egészen mást láttunk vonzónak, mint ma. Érdekes, számomra soha nem a tekintély volt a vonzó, vagy a pap, aki ott áll az oltárnál, hanem a mindennapi életben tevékeny-Közös utak, személyes érlelõdésNem kitüntetésekre vágyakoztam Beszélgetés Ackermann Kálmánnal 2013. október 8-án, hetvenhat éves korában elhunyt Ackermann Kálmánatya, aki számos szolgálatihely után harmincöt éven át volt Pilisszentkereszt plébánosa. Papi élete részének tekintette és ekként folytatta hosszú idõn keresztül a nehéz helyzetben lévõk, köztük a szenvedélybetegséggel küzdõ emberek segítését. Az alábbi életútinterjú közlésével idézzük fel a sokak által a befogadó szeretet példájaként megismert lelkipásztor alakját.

 

Közös utak, személyes érlelõdéskedõ ember. Kevés pap volt, és nagyon nagy föladatok voltak az egyházban. A plébánosom az elsõ perctõl kezdve, amikor már használható voltam arra, hogy irodában üljek vagy ügyeket intézzek, már bevont, így teljesen a gyakorlati életben kellett végeznem a munkámat. Itt szembesültem azzal, hogy papnak lenni nem csak azt jelenti, hogy az ember elvonul a szobájába imádkozni. Nem csak azt jelenti, hogy az oltárnál misé-zik, és mindenki figyel, fölnéz rá. Fontos volt az is, hogy nagy példaképeket ismerhettem. Az elsõ években a szegedi szeminárium vezetõi jezsuitaatyák voltak. Még élt páter Hunya Dániel,aki a papi lelkiségnek igazán nagy mestere volt. Látni õt betegségében, késõbb az utódját, Magyar Károlyatyát is súlyos betegségében, ugyanakkor mély elkötelezettségükben, mindezek nagyon nagy hatással voltak rám. Nem szépíteni akaroma hivatásomat vagy a gondolkodásomat, de inkább ezek fogtak meg, mint a külsõségek. Hozzá kell tennem, hogy az elsõ perctõl kezdve ferencesszerzetesként gondoltam el a papságomat.Alsóvároson ferencesek voltak?– Igen. A ferences rendben viszont tanítani kellett volna, ehhez viszont nem éreztem igazán vonzást. Ezért maradt a világi papság. Alelkiség azért mind a mai napig fontos számodra, ugye?– A ferences lelkiséget próbáltam megõrizni, nem biztos, hogy teljes sikerrel. Nem volt könynyû feladatom, mert látszatra ellentmondások között kellett készülnöm a hivatásomra. Mindennap ministráltam, a templomban a plébá-nosom mellett mindenféle szolgálatot láttam el. Édesanyám akkor kiemelt kádernek számított, pártvonalon is föladatai voltak. Nem volt magas beosztásban, de a fõnökei, munkatársai mindenképpen szerettek volna lebeszélni a papságra készülésrõl, a papságról. Ez közvetlenül a hivatásod választása elõtt volt?– Ez az érettségire való készülés idején volt.Egy évet ki is hagytam, nem mentem azonnal kispapnak érettségi után. Szerették volna,hogy végezzek tanári vagy könyvtárosi szakot.Nekem következetesen a papi pálya maradt a célom. Ezt végül is tudomásul vették a szüleim, és 1956-ban elkezdhettem a tanulmányaimat.’56-ban kezdted a szemináriumot?– Igen. Pár hét után már ki is nyírtak. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok ’56-os mártír, hiszen még a forradalom elõtt kinyírtak a szemináriumból.Mit jelentett ez a „kinyírás”?– Eltanácsoltak, pedig akkor már ott voltam a szegedi papi életben, valamint nap mint nap a szemináriumban is megfordultam. Egyesek évekig mindent megtettek, hogy akadályt gördítsenek a hivatásom elé. El is kellett hagynod a szemináriumot?– Igen, de én ragaszkodtam a papsághoz. Az’56-os forradalmi események egy légoltalmi képzésen értek Alsógödön. Egy kis ideig Mendén is sekrestyéskedtem. A következõ évben a Székesfehérvári egyházmegye kispapjaként folytattam az életemet. Ez azt jelenti, elölrõl kellett kezdened a tanul-mányaidat?– Teljesen elölrõl, hiszen Szegeden csak párhétig voltam a szeminárium lakója. Senkit nem szeretnék elmarasztalni mindezekért. Ma már pontosan tudni lehet, mi is történt a háttérben.Az elöljárók és én is vétlenek voltunk. Mindezekért a kellemetlenségekért már régen megbocsátottam.

 

 Közös utak, személyes érlelõdés. Hogy teltek a fehérvári évek? Mik hatottak rád?– A gyõri szemináriumba küldött Shvoy Lajos püspök úr. Gyõrben is utolért a névtelen támadás, de ott már az elöljárók, illetve a fehérvári püspök úr már egyszerûen nem törõdtek vele. A püspök ismerte minden mozzanatát, hiszen onnan is forgatókönyv szerint történt volna a kihozatalom. A cél az volt, hogy ne legyek pap.Gyõrben hat évet tanultam, nagyon jól éreztem magam a szemináriumban. Más volt még az a világ... Sokan voltunk kispapok, több mint százan. A tanulmányaimban is próbáltam megtalálni magam. Megint csak nehéz idõk voltak,hiszen ez az ’58 és ’64 közötti idõszak. Ennek ellenére soha nem éreztem azt, hogy föl kellene adni. Ma is azt mondom, és negyven évvel ezelõtt is azt mondtam, nem bánom, hogy küzdenem kellett egy kicsit.A„forgatókönyvszerûen ismétlõdõ támadások”pappá szentelésed után is ismétlõdtek?– Akkor már nem. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem állami támadások voltak. Mivel a székesfehérvári püspök nem foglalkozott a különbözõ névtelen feljelentésekkel, elcsitult ez a támadássorozat. Papságom idején soha nem éreztem, hogy újrakezdõdne.Hol volt az elsõ állomáshelyed?– 1964-ben Adonyba kerültem. Nagyon jó plébános mellé, ahol a kántor is pap volt, egyidõs, nagyon neves ember, aki természetgyógyász is volt. Sokszor jöttek hozzá különféle ké-résekkel betegek, köztük jelentõs személyiségek is. A plébánosom is migrénes fájdalmakkal küzdött. Körülöttem pedig lassan kialakult egy komoly ifjúsági bázis. Ezért kaptam is néha bizonyos feddéseket, de nem kellett mártírrá válnom. Szép volt a káplánságom.Következõ állomáshelyemen, Dunaújvárosban négy és fél évig voltam káplán. Papi életem egyik legszebb ideje talán ide köt. Egyrészt még fiatal voltam, másrészt olyan plébánosom volt,aki teret adott mindenféle munkához. Érdekelt volt békepapi vonalon, mint akkor sokan...Elvégre egy szocialista nagyvárosról volt szó... – Ahol csak tudta, védte a papjait. Nagyon jóléreztem ott magam. Akkor még csak az Ófalu-ban volt templom. Akik ott és akkor templomba jártak, azok tényleg komolyan vették a kereszténységüket. Munkám során itt kezdett elõször kialakulni a kapcsolatom egy kórházzal. Elég nehéz volt, hiszen akkor még engedély kellett, hogy az ember bemenjen egy-egy beteg-hez. Voltak kellemetlenségeim is, elõfordult,hogy nem engedtek be. Gyakran az orvosok kértek bocsánatot a kellemetlen helyzetekért. Késõbb bármilyen idõpontban, ha jelzést kaptam,mehettem, nemegyszer maguk a nõvérek hívtak beteghez. Idõvel kialakult, hogy már nem is ragaszkodtak az engedélyekhez.Kik jártak Dunaújvárosban templomba? – Egyrészt elég sokan jártak az eredeti Dunapentelérõl. Másrészt sokan voltak, akik fiatalon odakerültek dolgozni, vagy vidékrõl költöztek a városba, és velük jöttek a szüleik is. Értelmiségiek is voltak szép számmal, orvos, mû-szaki értelmiségiek és vezetõ emberek is a Vasmûbõl. Nem lehet azt mondani, hogy ott félelem uralkodott volna. Akik templomba jártak,azok nagyon komolyan vették a hitüket. A diákmisék vasárnap délután négykor voltak. A gyerekekkel együtt a szülõk is jöttek, mise után pedig lementek sétálni a Dunapartra. kórházra szeretnék visszatérni: ezzel mintha valamiféle irányultság kezdene megjelenni a pályádon. A pap mint segítõ, a pap mint kórházilelkész. Milyen papi élményeid, tapasztalataidvoltak a kórházban?– Semmiképpen nem szeretném azt mondani, hogy úgy csináltam a kórházi lelkipásztorko-dást, ahogy azt most elvárják. Semmiképpen nem szeretném úgy beállítani magam, mintha teljesen elkötelezõdtem volna ennek. Mindenesetben nagyon szívesen mentem, ha hívtak, ésa kórteremben esetleg mást is megszólítottam.Volt egy nagyon nagy élményem. Egy meggyõ-zõdésesnek tûnõ baloldali, aki diszkréten hátatfordított a látogatásaim alkalmával, néhány napmúlva hívatott. Ez a hölgy rákban halt meg. Én is temethettem el. Úgy éreztem, hogy abban az idõben – és ez már a hetvenes évek – nem igazán volt korlátja annak a munkának, amit szerettem volna végezni. Biztos, hogy nagy lehetõségeket hagytam ki.Milyen lehetõségeket? – Ezt nem csak ildomosságból mondom, biztosan maradtak ki lehetõségek... Talán kevés volt az idõm, jobban kellett volna családokat látogatni, vagy az emberekkel kapcsolatot teremteni, kis közösségeket kialakítani. Bázisközösségeket?– Ez akkor még nem volt annyira divat – bo-csánat a kifejezésért –, de az idõm is nagyon-nagyon kevés volt. Hitoktatás akkor csak a plébánián volt. Emlékszem egy jellemzõ esetre:beiratkozáskor rögtön jelenteni kellett a létszámot a megyének, hogy milyen változás van. Valamelyik évben az egyik orvosnak a második fia is beíratott hittanos lett. Így már két gyerek lett beírva, tehát százszázalékos növekedésrõl szólt a jelentés. A mai napig is tartom a kapcsolatot orvosokkal, akik akkor a kórházban dolgoztak.Nagyon sok közös kérdésünk van, amit még ma is meg-megvitatunk. Szomorúan lehet tapasztalni, hogy még senki nem dolgozta fel a szenvedélybetegek magyarországi segítésének történetét. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években számtalan olyan nagy egyéniség volt, aki szenvedélybetegekkel, alkoholistákkal foglalkozott. Hirtelenjében, úgymond asemmibõl elõtûnt a hajléktalanok problémája is.Többen az õ segítésükben is nagyon fontos alapozó munkát végeztek. Mi már segítõként ismertük meg egymást az alkoholprobléma és a hajléktalanság terén. Dunaújvárosi papi élményeid, tapasztalataid hogyan vezettek el a szociális érzé-kenység felé? Hogyan váltál segítõvé?– Dunaújvárosi éveimmel kapcsolatban mégnem beszélhetek arról, hogy alkoholfüggõkkel foglalkoztam volna. Ott is elõfordult már, hogyproblémás családokkal vagy emberekkel kellett beszélgetnem, vagy orvos és beteg között kellett közvetítenem, de ez még nem volt tudatosan vállalt tevékenység. Arról nem is beszélve, hogy azért a hetvenes évek elején hivatalosan errõl nem is lehetett hangosan beszélni. Talán Pilisszentkeresztre kerülésemtõl beszélhetünk tudatosságról. Dunaújváros után Pilisszentkereszt volt a következõ állomásod?– Nem, Dunaújvárosról Bicskére kerültem. Ott már jobban kezdett foglalkoztatni a segítés kérdése az állami gondozott gyerekek kap-csán. Azt tapasztaltam, hogy egy-egy szülõi látogatáskor, havonta egyszer kiöntõdik a szeretet, de utána egy hónapig megint semmi kapcsolat... Ebbe a kérdésbe nem folytam bele,csak egyre inkább láttam, érzékeltem, és egyre jobban zavart. Amikor Pilisszentkeresztre kerültem, már kapcsolatban álltam az Országos Pszichiátriai Intézet egyik orvosával. Magam is többször vittem oda beteget, elsõsorban alkoholproblémás embereket.Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?– Úgy, hogy magam is pszichiáteri segítségre szorultam. Nem szenvedélybetegség miatt, hanem nekem is voltak zavaraim. Nyugtalanság,feszültségek voltak bennem. Nem szenvedélybetegség és nem is a hivatásom okozta, viszont személyes érlelõdés támogatásra szorultam. A mai napig is érzem és tudom, hogy kerestem és megtaláltam az emberemet. Ez jelentõs személyes tapasztalat volt.– Magam is megtaláltam az emberemet. Újra mondom, nem szépíteni szeretném. Azok közé tartozom, akik nem azért kezdtek alkoholbetegekkel foglalkozni, mert maguk is megjárták ennek a betegségnek a bugyrait. Egyáltalán nem. De nekem is megvoltak a magam harcai, belsõ feszültségei. A hivatásomért következetesen meg kellett küzdenem.Volt-e szemed és szíved az alkoholproblémás emberekre?– Volt segítségem. Hozzám került egy fiatal-ember, aki élete végéig velem volt, és neki is voltak alkoholproblémái. Testközelbõl éreztem meg, mit jelent az, hogy valakinek meg kell harcolnia, meg kell küzdenie az alkohollal, a függõséggel. Ez a kapcsolat inkább a siker, minta tragédia felé mutatott. Több olyan orvossal találkoztam a Hárshegyen, akik már nem csak beszéltek, hanem tettek is az alkoholizmus mint társadalmi probléma megoldásáért. Egyikõjük azt kérte tõlem, nevezzek meg egy pár olyan papot, akihez bizalommal delegálhatják mindazokat a betegeket, akiknek a gyógyulásához vallási kérdések tisztázása, lelkivezetésük is fontos lenne.Mikor kaptad ezt a kérést? – Ez a hetvenes évek végén történt. Némi gyötrelmet okozott nekem ez a kérés... Hány papot tudtál felsorolni? – Négy-öt ember elérhetõségét és fogadókészségét tudtam megadni. Nem nagyon tudhattunk egymásról. A szemináriumi oktatás során nem kaptunk semmi olyan információt vagy tudást, ami erre képesített volna bennün-ket...Szomorú tapasztalat, hogy még mindig nincs ilyen képzés.– Errõl meglehetõsen sokat beszéltünk, most is elég sokan beszélnek. Azt gondolom, amíg ez a kérdés nem jut el legalább egy kollokviumi szintig, vagy legalább egy féléves képzésig, nem lehet mit tenni. A mi idõnkben volt az úgynevezett medicina pastoralis,csak hát az másról szólt. Néhány kezdeményezésrõl tudok, de aszenvedélybetegség témájának már a papképzésrészeként kellene szerepelnie.Szerinted milyen témáknak kellene megjelenni-ük ebben a tantárgyban?– Ezen régóta gondolkodom, és minél többetgondolkodom, minél inkább elõrehaladunk azidõben, egyre inkább szélesedik ennek a képze-letbeli tantárgynak a tematikája. Mindenkép-pen kellene beszélnünk arról, hogy alapvetõ eg-zisztenciális problémák befolyásolják híveinkéletét. Mindezek hatnak az egyházközség életé-re, a családok életére és az egyének viselkedésé-re. Ezekre a problémákra föl kellene készíteni apapságot. A szenvedélybetegségeket pedig ne általános megállapításokkal intézzük el, hogy„ez iszik”, „ez meg drogozik”, az alkoholistán pedig úgysem lehet segíteni...Nagyon gyakran megítéljük, elítéljük az alkoholistát?– Úgy gondolom, igen. Természetesen az, aki– vagy valamelyik családtagja – érintett, inkább védi önmagát. De ha már másról van szó, akkor általánosít, bírál, közhelyeket ismétel. Ezek közül az egyik leggyakoribb: aki iszik, az nem megbízható. A közhelyes gondolkodással is tenni kellene valamit. Ezen a bizonyos képzésen azalkoholizmussal vagy a kábítószer-függõséggel mint betegséggel is foglalkoznunk kellene. Én nem képeztem magam fõiskolai vagy egyetemi szinten ezen a téren, de hát sokat tanulmányoztam a témát, meg benne voltam a gyakorlati segítésben. Kiskovácsiban létrehoztak egy alko-holosztályt, Takácsfõorvos úr idejében, ott igen gyakran megfordultam.Mégis csak képezted magad a segítõi kapcsolataidban. Olyan nagyszerû emberekkel kerülhettél közvetlen munkakapcsolatba, akik ezt a problémát már vállalták, akár mint orvosok, akár mint pszichológusok, késõbb pedig mint addiktológusok.– Õszintén mondom, nekem sok gondot okozott, hogy egyesek hívõkre és nem hívõkre osztották a gyógyító embereket és a segítséget kérõket is. Honnan tudhatná egy nem hívõ, hogy milyen problémái vannak egy hívõ szenvedélybetegnek? Ez is egyfajta elõítéletes hozzáállás volt, ami zavart engem. Van még egy fontos tény. Akik a hetvenes, nyolcvanas években pszichiáterként, orvosként szenvedélybetegséggel foglalkoztak, ezen a téren szintén nem kaptak oktatást, ahogy a papság sem. Õk is a saját szakállukra kezdtek hozzá?– Természetesen. Így kerültem össze olyanok-kal, akik ugyan nem voltak keresztények, nemvoltak hívõk, de elkötelezett emberek voltak. És így kerültem össze aztán olyan orvosokkal, akikrõl nyilvánvalóan tudtam, hogy ateista ideológiai nevelésben részesültek, de a kapcsolatunkban nem a neveltetésük, hanem orvosi mivoltuk, a tudásuk, a betegért való elkötelezettségük volt a domináns. Ezekben a nagyon fontos kapcsolatokban mittudtál adni, és mit kaptál tõlük? – A bizalom volt a legfontosabb elem. Ha volt egy problémás ügyem, akkor tudtam, kihez fordulhatok bizalommal, vagy kihez irányíthatom a szenvedélybetegeket. Mostanában is gyakran kapok olyan telefonhívást, amikor azt kérdezik, hol van egyházi vagy katolikus szemléletben gyógyító hely. Húsz évvel ezelõtt is ugyanezt kérdezték, csak akkor nyilván nem tudtam fél percben választ adni, de azt mertem mondani, hogy én megkeresném ezt meg ezt az embert. Biztos voltam benne, hogy lelkiismeretesen gyógyít, mindent megtesz a betegekért. Viszont ez fordítva is mûködött. Ha mondjuk valláserkölcsi vagy hitbeli szempontból kellett segítség valakinek, bizalommal fordulhattak hozzám. Ebbõl az együttmunkál-kodásból alakult ki a Józan Élet Szövetség, így kezdõdött a szociális munka során tapasztalható összefogás is. Hiszen te mindig ott voltál.– Így kezdõdött a hajléktalanság problémájának vállalása is, amely ugyanakkor késõbb nagy csalódást okozott nekem. Amikor az egész elindult, csak egy pár embernek az igazán bensõbõl indított kezdeményezése volt. A hajléktalanság problémája sajnos mind a mai napig megoldatlan.Van egy idõnként hallható, eléggé elítélõ kifeje-zés, miszerint hajléktalanipar alakult ki.– Én még ezt így nem fogalmaztam meg magamnak. Nem hiszem, hogy okos és bölcs volna tõlem, ha csak kritikai észrevételeket mondanék ezen a téren. Biztos, hogy sok lépés történt, de a felgyorsult világban föl kell tenni a kérdést: miváltozott? Igen, elõbbre ment a világ az intéz-ményrendszer kialakításában, most már nem egy pár ember elkötelezettségérõl van szó, hanem szociális munkások százai dolgoznak. Meglehetõsen meghatott az a hajléktalanok részérõl megnyilvánuló nagy tisztelet, amikor jelen voltam papi civilben a Keleti vagy a Déli pályaudvar kiürítésénél. A Déli pályaudvarnál Nagy Bandó András és Kozma Imre atya jelenléte nagyon fontos volt, és úgy éreztem, nekem is ott kell lennem.

 

375EMBERTÁRS2013 / 4.Közös utak, személyes érlelõdésMit tudtál tenni egy ilyen helyzetben?– Némi biztonságot jelentett ezeknek az em-bereknek, hogy neves személyiségek, papok iskiállnak az ügyükért. Megint a kapcsolatok je-lentõségét kell hangsúlyoznom. A Budaörs mel-letti volt honvédségi területet, a barakkokat át-adták hajléktalanoknak. Ez volt az elsõ nagy in-tézményesült válasz a hajléktalanság problémá-jára. Ott is sok minden múlt a kapcsolatokon, aszervezésen. Erre sokan már nem is emlékeznek. – Erre szinte már senki sem emlékszik, pedignagyon fontos kezdeményezés volt. Azóta mármegszûnt, a barakkokat is lebontották. Egyélettársi kapcsolatban lévõ pár a gyermeke szü-letését várta, egy lányanya szintén. A törvényekalapján a születendõ gyermekek nem marad-hattak a barakkokban. Ez a német egyesítésidõszaka volt. Kozma Imre atyánál volt két al-kalmas faház, amelynek a megszerzése enyhí-tette volna ezt a problémát. Nem sok pénz kel-lett mindehhez, bár abban az idõben azértelég nehéznek tûnt százezer forint elõkerítésea semmibõl. A jezsuiták templomában SzentRitánálimádkoztam, a lehetetlennek tûnõhelyzetekben sokan fordulnak hozzá. Utána ki-hallgatást kértem a jezsuiták akkori provinciáli-sától, Morlin Imreatyától. Abban a pillanatbanmegvolt a pénz a két faházra. Sajnos, amikormegszûntek a barakkok, a faházak is eltûntek...Ezt a történetet csak azért meséltem el, hogyfelmutassam: bizalom, hit, imádság is kellett azakkori szociális munkához. Mindig találtamolyan papokat, akik ezt fontosnak tartották. Nem sokkal késõbb beválasztottak a SzociálisTanácsba. Itt már a pályázatok elbírálásában isrészt vettél.– Nem volt könnyû dolog, mert tulajdonkép-pen ekkor kezdõdött annak lehetõsége, hogypályázatok elnyerésével némi segítséget kapja-nak egyházi vagy egyéb közösségek, különbözõegyesületek, alapítványok, szövetségek. Bizonyaz elsõ idõben eléggé veszélyesnek tûnt ez a fel-adat. Voltak, akik azt gondolták, csak õk jogo-sultak támogatásra, voltak ügyeskedõk is. Az ak-kori minisztérium által összehozott kuratóriumtisztességesen dolgozott.Már a rendszerváltás után vagyunk?– Természetesen. A Szociális Tanács kifeje-zetten Antall Józsefkérésére jött létre. SurjánLászlóvolt akkor a miniszter. Összehívták az ak-kor mûködõ egyesületeket, alapítványokat, szö-vetségeket, nagyokat, kicsiket egyaránt, és de-mokratikus feltételek között ezekbõl alakultmeg a Szociális Tanács. Különbözõ szekciókmûködtek, én a szociális szekcióba kerültem,sõt évekig a vezetõje voltam. Mindig gyötört,hogy egy nappal késõbb vagyunk, mint kellene.Kullogunk a probléma után?– Voltak ötletek, csak éppen azokat már teg-nap kellett volna megvalósítani! Ebben az idõ-szakban papi problémák felé is vitt az érdeklõ-désem, a papi alkoholfüggés felé.Ez a hivatáson belül újabb hivatásnak tûnik.Errõl a problémáról sokáig nem is beszéltünk, ta-butéma volt. Lehet, hogy még most is az?– Sajnos most is tabutéma. Beszélnek már er-rõl a kérdésrõl, de amikor konkrét formában je-lentkezik, inkább hallgatás és tehetetlenség öve-zi. Nem is tudnám igazán megmondani, hogyankezdõdött. Talán megint csak a kapcsolatok és abizalom voltak fontosak. Az egyik püspök kérttõlem segítséget a papja miatt, majd egy másikpüspök is... Milyen formában jelentkeztek a problémák?Lehet-e problématípusokról beszélni a papi pályaés az alkoholizmus viszonya kapcsán?

 

Közös utak, személyes érlelõdés376EMBERTÁRS2013 / 4.– Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy apap is ember. Másrészt a szociális körülmények-bõl is fakadhat számos megoldatlannak tûnõgond. Túlságosan magára hagyott, magányos apapság. Igen gyakori, hogy egy plébánián nincsközösség és nincs közös asztal. Az asztalközös-séget nagyon fontosnak tartom, nemcsak a há-zasok, de a papok esetében is. A szeminárium-ban az én idõmben még egy pohár alkoholt istilos volt inni. Ellenõrizték?– Igen, hogyne. Leszámítva azokat az igazánnagy ünnepeket, amikor az ebédhez adtak egypohár bort a kispapoknak, nem szabadott alko-holt fogyasztani. Késõbb ez a szigor a szeminá-riumban is teljesen átalakult. Amikor aztán azember kikerül a papi életbe, ki ellenõrzi? Vagyha a káplán esetleg ilyen kérdésekkel találjaszemben magát, mondjuk a fõnöke vagy a társaproblémájaként, mihez kezdjen vele? Hol van adiszkréció határa? Hallgatni kell, vagy segíteni?Megint visszatérek oda, hogy nem kaptunk er-rõl semmilyen útmutatást, oktatást. Egyre többkispap és pap fordult hozzám bizalommal alko-holproblémával, a sajátjával vagy azzal, amely-lyel kénytelen volt szembesülni. Így felmerültaz a kérdés, hogy hivatalosan, intézményesen iskellene foglalkozni ezzel a témával. A MagyarKaritász a kilencvenes években vállalta a szen-vedélybetegségek intézményes segítését a RÉV-ambulanciákon keresztül. Új szemlélet is meg-jelent, a segítésben is egyre fontosabbá vált ahivatás mellett a végzettség. Ennek ellenére azegyházban nagyon sokan magányosan, egyedülküzdenek tovább.Szabó Jánosatya neve lassan feledésbe megy,mûködésérõl legendák keringenek. Õt még LékaiLászlóbíboros két dologgal bízta meg: az egyikfeladat a kábítószeresekkel való törõdés, rehabili-táció elindítása volt, a másik pedig a papi alko-holizmussal kapcsolatban valamifajta intézmé-nyes megoldás keresése. – Igen, a második dolog nem sikerült Jánosatyának. Sok minden oka volt ennek. Az elsõ-ben pedig mintegy legendaként nézünk rá,ugyanakkor lehet lelkiismereti nyugtalanságunkis. A temetésén, a búcsúztatásoknál döbben-tünk rá többen, hogy tulajdonképpen kit vesz-tettünk el. Annak ellenére, hogy közösség vettekörül, magányosan kellett küzdenie. Számára isfontos volt mentõ munkájában a kapcsolatokkiépítése, tartása, amelyekért egyesek gyanúsanszemlélték munkáját.Nagyon fontos, hogy a szenvedélybetegségekkapcsán, függetlenül attól, hogy kábítószer-prob-lémáról vagy alkoholizmusról beszélünk, nemtudjuk kikerülni az elõítéletességet. Nem tudjukkikerülni a stigmatizációt. Nemcsak az kap stig-mát, aki szenvedélybeteg, hanem az is, aki velükfoglalkozik.– A kiskovácsi kórházzal kialakult intenzívkapcsolatom idején egy kulcsosházban, amely aplébániához tartozik, hetvenkét órás intenzívfoglalkozásokat tartottunk csoportoknak az al-kohol és a drog témájáról. Megrázó élményemvolt, amikor az egyik függõ résztvevõ azt fejte-gette, hogy õ inkább akar egy-két évet élni jól,mámorban, mint sokat józanul. Egy éven belülel is temettük ezt a fiatalt. Nehéz elfogadni ésmegérteni a gondolkodásmódjukat, játszmái-kat. Enélkül viszont nem történhet változás azéletükben. Rengeteg feszültség keletkezett a segítés in-tézményesülése folytán is. Talán nem voltameléggé alkalmazkodó, szerettem a magam tem-pójában a magam útját járni. A különféle meg-közelítések közötti ellentétek felszámolására,közvetítésre nem tartottam magam elég alkal-masnak.Ezt a magányos utat, az elkötelezõdést kitünte-tésekkel is elismerték. Hogy gondolsz ezekre?– Különösebben azért nem ismerték el, deezt nem fájdalommal mondom. Az egyházonbelül alkalmanként már voltak hivatalos meg-

 

377EMBERTÁRS2013 / 4.Közös utak, személyes érlelõdésbeszélések, találkozók a szociális problémák, aszenvedélybetegségek kapcsán. Az egyik évbenpéldául Nyíregyházán volt egy drogproblémá-val foglalkozó találkozó, Keresztes Szilárdpüs-pök úr szervezésében. Az egyik bolognai inté-zetbõl hívott elõadótól, egy monsignorétólpont én kaptam igen kemény szavakat. Akkoraz Országos Lelkipásztori Intézetet (OLI) kép-viseltem. A monsignore az OLI-nak címezte akritikáját, mondván: ennek az intézménynek aföladata, hogy fölhívja a püspökök figyelmétarra, hogy a drog komoly kérdés, súlyos problé-ma Magyarországon...Egyházi téren nem kaptál elismerést.– Ez nem probléma. Amikor a papi alkoho-lizmus kérdésével már a püspöki kar is foglal-kozott, akkor Paskaibíboros úr engem kértmeg, hogy képviseljem a esztergom–budapestiegyházmegyét. Bekapcsolódhattam az intéz-ményesülés elõkészítõ tárgyalásaiba, a GuestHouse modellmagyarországi adaptálásába, deazért úgy éreztem, mégis egyedül maradtam.Nem kitüntetésekre vágyakoztam. Azt, amitGönczelnök úrtól kaptam, egyrészt a szociálismunkában kifejtett tevékenységemért, más-részt pedig a nemzetiségekkel kapcsolatosmunkámért ítélték oda.Mindezen tevékenységeid helyszíne elsõsorbanPilisszentkereszt.– Igen. A közelében található a pilisi ciszterapátság is. Ennek sorsa, elhagyatottsága, a mû-emlék védelme a másik terület, amely a szenve-délybetegség mellett foglalkoztatott. Ezen a té-ren viszont több elismerést is kaptam. Leg-utóbb a Parlamentben, s több évvel ezelõttugyanezért a tevékenységért a Nemzeti Múze-umban is. Az elismerések esetlegesek, ambiva-lens érzések társulnak hozzájuk. Fontosabbvisszajelzések számomra az új szakmai, segítõkezdeményezések, amelyeknek megálmodásá-ban, elõkészítésében részt vehettem. Hogyan látod ezeket a kezdeményezéseket? Tar-tasz-e velük kapcsolatot? Beteljesült-e valami,amit te is szerettél volna?– Ott voltam a Leányváron meginduló Hiva-tásõrzõ Ház vajúdásánál, szülésénél, elõkészíté-sénél. A nemzetközi kapcsolatok építésébõl iskivettem a részem, valamint a Guest HouseAlapítvány munkájából is. Ennek ellenére úgyérzem, ez már nem egészen az én világom.Öröm számomra, hogy egyre több pap fejezi beprogramját a házban, helyt állnak, folyamato-san tartják a kapcsolatot az intézménnyel. Tu-dok olyanokról is, akik visszaestek, talán már új-ra irányíthatók Leányvárra. Annak is örülök,hogy egyéb kezdeményezések is vannak. Van egyszombathelyi évfolyamtársam, akinek az öccsealkoholfüggõkkel foglalkozik. E pap megint csakteljesen magányos farkas, akit ezerféleképpenítélnek meg. Sokszor inkább azt éreztem, fél-tem õt. Az egész plébániát hajlékká alakítottaát, természetesen a betegekkel együtt élt. Mostúgy tudom, más beosztást fog kapni, kórházlel-kész lesz. Remélem, azért megmarad a kapcso-lata a szenvedélybetegekkel.Mit tudnál mondani a mostani magányos far-kasoknak? Most is sokan vannak az egyházban,akik valamilyen problémára érzékennyé válnak,akár személyes, akár közvetett érintettségük, akárcsak az érzékenységük következtében.– Ez tényleg nehéz kérdés. Ne haragudj, erreteljesen egyértelmû választ nem tudok adni,úgy gondolom, mindig szükség lesz ilyen magá-nyos farkasokra is.Õk az úttörõk?– Bizonyos értelemben úttörõk, akik egy ügy-re figyelnek fel, amit aztán megpróbálnak kép-viselni. Ugyanakkor tény, hogy vannak egyregazdagodó intézményi lehetõségek. Azt taná-csolnám ezeknek a magányos farkasoknak, hogytartsák a kapcsolatot az intézményekkel. Úgy

 

Közös utak, személyes érlelõdés378EMBERTÁRS2013 / 4.gondolom, nagyon fontos volna, hogy a papokújra és újra, egyre többet beszélgessenek errõl akérdésrõl. Nemcsak a tanulmányaik kapcsán, ateológián, hanem késõbb is. Hívjanak meg olyantanúságtevõket, akik akár a munkájukban vagyérintettségük folytán hitelesek. A városmisszió-ban is rejlenek komoly lehetõségek. Nem föltét-lenül vagyok híve az örök képzésnek, tovább-képzésnek, de ezekre is szükség van. A papnak ma lelkipásztornak kell lennie, de alelkipásztor nem mentes ezektõl a problémák-tól, sem a saját, sem a kollégái, sem a hívõk éle-tébe

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 29
Tegnapi: 16
Heti: 29
Havi: 536
Össz.: 83 637

Látogatottság növelés
Oldal: RÓLAM
PILISSZENTKERESZT SZENT KERESZT PLÉBÁNIA SOHA NEM FELEJTÜNK - © 2008 - 2024 - szentkereszt.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »